A hétvégi szárszói eseményeket kizárólag generációváltásként lehet értelmezni. A történetben a lehető legkevésbé fontos a baloldal különböző csoportjainak szembenállása, vagy éppen együttműködése, a lényeg sokkal inkább azon van, hogy valami végképp kimúlni látszik, még mozgó teste körül pedig ott legyeskedik valami egyenlőre megfoghatatlan erő, amelynek muszáj lesz manifesztálódnia valahogy ahhoz, hogy Orbán Viktor kormánya megbukjon 2014-ben.
Ahhoz, hogy a jelenséget megértsük kénytelenek leszünk kísérletet tenni arra, hogy azonosítsuk a halódót, és megpróbáljuk felrajzolni a leváltására törekvő látens erőt. A haldokló ismert: Kádár rendszerben értelmiségi pályára lépő, a párt irányítását többé kevésbé elfogadó, esetleg annak kereteit feszegető, jobb esetben a párttal szembemenő, lehallgatott, állásából kirúgott lázadó, de mindenképpen a létező szocializmusban szocializálódó – jellemzően tehát 45 feletti – honpolgárok gyülekezete, úgynevezett balliberális közszereplők.
A fő probléma velük az, hogy kevés mondanivalójuk van erről a világról. Évtizedek óta fent laknak a hegyen, megvan a kedvenc zöldségesük, saját professzoruk valamennyi nyavalyájukra, és több könyvük porosodik a polcon, mint ahány lájkot életükben kiosztottak. Piacról és társadalompolitikáról alkotott véleményükben Samuelson és Bourdieu meghatározó, társadalmi érzékenységük pedig Kemény István munkásságán alapszik, sem felkészültségük, sem társadalmi tapasztalataik nem alkalmasak arra, hogy mondjanak valamit a mának.
Hasonlóképpen érvénytelen gondolkodásuk alapja. Baloldaliságuk lapos és kényszeredett, liberalizmusuk pedig kimerül a „mit szabad” kérdéskörnél, és nem szól az egyén felelősségéről. Nem emlékszem heves baloldali támadásra az egykulcsos adóval szemben, és nem látom a magyarországi munkaerő kínálatról szóló, társadalompolitikai döntéseket megalapozó munkákat, annál többet olvasok viszont szegénységről, munkanélküliségről, és szociális ellátórendszerről.
Ezeket az alapvető problémákat öntötték nyakon a tisztelt hölgyek és urak az elmúlt két évtizedben azzal, hogy itt-ott jól tetszettek járni. Kezdődött az egész Princz Gábor VIP-listájával – amin például a 168 óra alapítói is szerepeltek – folytatódott néhány privatizációs sikertörténettel, 4., 5. és 6. szegénységkutató intézettel, Otka pénzekkel, tanácsadói projektekkel, saját műsorokkal és egyéb hitbizományokkal, amelyek okkal idegesítették a mögöttük kullogó generációkat.
A leváltók profilja nehezebben vázolható. Nem jelennek meg így a nyilvánosság előtt, létük és egységük inkább csak körvonalazódik a külső szemlélő számára. Ebből a csoportból médiamunkás Uj-Szily-Gavra-Mong szekció működése a leglátványosabb, de mögöttük ott sorakoznak sikeres vállalkozók, vállalatvezetők és gondolkodók a féltudású elitet leleplező Orbán Gábortól Jaksity Györgyön át a VV-t körülvevő holdudvarig, vagy a nemrég szépen felskiccelt új közgazdász nemzedékig.
Csakhogy ez még nem egy csapat, aminek drukkolni lehetne. Hiába jó a középpálya, ha hiányzik két befejező ember. Egészen pontosan ott vannak, de nem kapnak jó labdákat, mert sem a középpályán, sem a fedezetben nem tartják őket elég jónak. Mestreházyt a főszponzor pénzelte be erre a posztra, Bajnai pedig a városi riválistól érkezett, nem tud beilleszkedni, bármilyen alázattal áll is hozzá a játékhoz. Egyszerűen nincs az a tétmérkőzés, hogy ezt a két fiút a mögöttük játszók közül valaki tökéletes helyzetbe hozza.
Szárszó, és annak utóélete arról szól, hogy a régi csapat tagjai – az újat tevőleges közreműködésével – átlépték azt a határt, ami a nagy öregeket a vén szarosoktól elválasztja. Zárszó volt ez, számukra nincs tovább szerep ezen a színpadon. A kérdés most már az, hogy az újak elő tudnak-e állni egy erőcsatárral, akiben a csapat megbízik és aki rendre góllal fejezi be az akciókat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: