Ez nem balszerencse volt

Tegnap óta nagy megbecsülésnek örvend egy bejegyzés a közösségi oldalakon, mint amely mentes az ilyen (“minden hegymászó hülye, minek mennek oda”) és olyan  („laikusok ezt nem érthetik, fotelből ugatnak”) elfogultságtól is. A cikk a 444.hu-n jelent meg, címe: Balszerencse és egy rossz döntés miatt veszett el a két magyar hegymászó.

Nem kell elolvasni az írást, kicsit hosszú, és éppen semlegességénél fogva körülményes, de a lényeg itt van az orrunk előtt, benne a címben. Az ugyanis azt sugallja, hogy a két szerencsétlenül járt hegymászónak pechje volt, és hát bakter hoztak egy (azaz egyetlen) rossz döntést is. A kutya ott van eltemetve, hogy sem a cikk, sem az eddig megismert körülmények nem árulkodnak arról, hogy a Erőss Zsoltnak és Kiss Péternek bármiben is pechje lett volna. Nem jött erős vihar, sőt a körülményekhez képest jó idő volt, nem volt lavina, vagy jégomlás, összességében tehát jó időpontban másztak. A balszerencse emlegetése ebben a helyzetben nem más, mint a himnuszból levezethető nemzetfájdalom (minket folyton csak tép a balsors) és a felmentés (nem ők tehetnek róla).

A rossz döntés ezzel szemben – legalábbis a címben – el van bagatellizálva. Az a döntés ugyanis (megyünk tovább felfelé), amelyet meghoztak minden hegymászással kapcsolatos tananyag, újságcikk, poszt és riport szerint pontosan az a rossz döntés, amely különbséget tesz a profi, és sokat kockáztató amatőr között. Van ennek két egyszerű megfogalmazása is: 1. a csúcsra érve erőnk felének még meg kell lennie, és 2. este hatkor nem lehet megérkezni egy nyolcezres csúcsra.

A jó döntéshez ebben a helyzetben tapasztalat kell, annak tudása, hogy 8000 fölött már nem vagyunk a magunk urai, soha nem regenerálódik a szervezetünk, bármikor lecsaphat az elgyengülés, és mínusz 30-ban sátor és hálózsák nélkül elkerülhetetlenül jön a fagyás. A profit lényegében az különbözteti meg az amatőrtől, hogy ezt minden körülmények között tudja, és figyelembe veszi akár saját tapasztalata, akár az öregek elmondása alapján. Erről a döntésről szólt a 96-os Everest tragédia, és azóta szinte minden nyolcezresekkel foglalkozó könyv és film.

Mindez nem előzmények nélkül való. A 90-es években az Everesten és a többi nyolcezresen hullottak a hegymászók, mint a legyek. Kb. ekkora vált a felszerelés elérhetővé egy jó közepes jövedelem mellett, ekkora alakult ki a Himalája ipar (felvonszollak, ha addig élek is), ezért a hegyeket ellepték a tehetősebb japánok és amerikaiak, valamint sok kis ország (köztük a felszabadulás miatt számos kelet európai nemzet) kevésbé tehetős, de némi kaukázusi, vagy andoki tapasztalattal rendelkező hegymászói. Sokan haltak meg akkoriban azért, mert mentek mindenáron felfelé. Gazdagék azért, mert a vezetők sikerdíjért dolgoztak, a többiek meg abban a tudatban, hogy nagyon kicsi az esélyük arra, hogy még egyszer visszatérjenek álmaik hegyére.

A cikk címével ellentétben tehát Erőss Zsolt, aki a két magyar közül egyedül rendelkezett 8000 feletti tapasztalattal nem egy rossz döntést hozott, hanem a rossz döntést hozta meg, halálukban pedig semmilyen pech, vagy balszerencse nem játszott közre. Kár őt ezzel mentegetni.